Három-négy éves gyerek, egy labda és néhány műanyag palack a lakás padlóján. Szoboszlai Dominik történetének egyik legérdekesebb része jóval Salzburg, Leipzig és Liverpool előtt kezdődött: azokkal a gyakorlatokkal, amelyekkel az édesapja már gyerekként megpróbálta természetessé tenni számára azt, amihez másoknak később gondolkodniuk kellett.
A feladat egyszerűnek hangzott: végigvezetni a labdát a palackok között úgy, hogy egyetlen egy se dőljön fel.
Csakhogy Szoboszlai Dominik édesapja nem könnyítette meg a dolgát. A palackokból rendszerint kiöntötte a vizet, így már a legkisebb érintésre felborultak. Ha egy eldőlt, Dominik kezdhette elölről.
Addig, amíg hibátlan nem lett.
Évekkel később Szoboszlai már felnőtt futballistaként mesélt erről a gyerekkori gyakorlatról. A történet azért érdekes, mert meglepően sok mindent elmond arról, hogyan gondolkodott a futballról az édesapja, Szoboszlai Zsolt.
Nem egyetlen látványos trükköt akart megtanítani a fiának.
Hanem azt, hogy a labdával végzett mozdulat legyen annyiszor elismételve, hogy előbb-utóbb természetessé váljon.
Apa és edző egyszerre
Szoboszlai Zsolt maga is futballozott, később edzőként dolgozott, majd társaival 2007-ben létrehozta Székesfehérváron a Főnix Goldot.
Dominik ekkor még kisgyerek volt.
Az édesapja már nagyon fiatal korától foglalkozott vele, később pedig hosszú éveken át az edzője is lett. A kapcsolat emiatt jóval többről szólt annál, mint hogy egy apa délutánonként levitte focizni a fiát.
Szoboszlai Zsolt később úgy emlékezett vissza, hogy volt olyan időszak, amikor Dominik naponta négy-öt órát futballozott: edzett a saját csapatával, más korosztályokkal, majd külön technikai képzést is kapott.
A csapatedzés után pedig sokszor még nem volt vége a munkának.
Dominik később többször is egyértelművé tette, mennyire fontos szerepet tulajdonít ennek. Egy 2019-es interjúban már Salzburg játékosaként úgy fogalmazott:
édesapja nélkül nem tartana ott, ahol tart.
Videó: Nemzeti Sport Online / YouTube
A pálya, ahol szinte soha nem állt meg a labda
A Főnix Gold képzésének egyik kulcsa maga a pálya volt.
Nem egy hatalmas nagypályán próbálták már kisgyerekként megtanítani a játékosoknak a felnőttfutball minden taktikai részletét. Szoboszlai elmondása szerint hat és tizennégy éves kora között csak kispályán edzett.
A Főnix palánkos pályáján ráadásul a labda nem gurult ki oldalra minden második akciónál. Visszapattant, a játék folytatódott, a gyereknek pedig azonnal újra döntenie kellett.
Átveszem? Passzolok? Fordulok? Elviszem az ember mellett?
És mindezt gyorsan.
Szoboszlai később úgy fogalmazott, ezen a pályán alapozta meg a technikáját, és itt tanulta meg a gyors, rövid passzos játékot.
Ez már közelebb visz ahhoz, miért annyira érdekes a gyerekkora.
Mert nem az történt, hogy volt egy különleges rúgótechnikájú gyerek, akit aztán egyszer csak felfedeztek.
Tudatosan olyan környezetet építettek köré, amelyben állandóan labdához kellett érnie, és állandóan döntenie kellett.
Golflabda mindkét kézbe
Az edzésmódszerek között akadtak egészen szokatlanok is.
Szoboszlai később többször elmesélte az egyik legismertebbet: az édesapja golflabdát adott a játékosok kezébe edzés közben.
Nem erőnléti gyakorlat volt.
És nem is azért csinálták, hogy a játékosok ne tudják használni a karjukat az egyensúlyozáshoz.
A magyarázat sokkal prózaibb volt.
Ha egy ellenfél elmegy melletted, ösztönösen odakaphatsz a mezéhez. Ha viszont mindkét kezedben golflabda van, ezt már jóval nehezebb megtenni.
Így próbálták már gyerekkorban kiiktatni azt a mozdulatot, amelyből később szabálytalanság lehetett.
Szoboszlai évekkel később nevetve azt mondta édesapja módszereiről, hogy volt még néhány őrült ötlete – de nem akarja mindet elárulni.
A lényeg azonban nem maga a golflabda.
Hanem az, hogy Szoboszlai Zsolt az apró részletekig próbálta alakítani a játékosok mozgását és beidegződéseit.
Dominikkal még szigorúbb volt
Volt ennek egy másik oldala is.
Ha az edző egyben az apád, az edzés végén nem feltétlenül ér véget az edző–játékos kapcsolat.
Szoboszlai később arról beszélt, hogy gyerekként időnként igazságtalannak érezte: édesapja vele szigorúbb volt, mint a többi játékossal.
A többieknél bizonyos hibák fölött átsiklott.
Nála nem.
Dominik csak jóval később értette meg, hogy apja szándékosan tette magasra előtte a lécet.
Szoboszlai Zsolt saját visszaemlékezései azért különösen érdekesek, mert az ő oldaláról is megmutatják ezt a kapcsolatot: milyen elvek alapján dolgozott a fiával, és miért nem akarta, hogy már gyerekként azt higgye, megérkezett valahová.
Videó: Esélylesők – Rázókő Archívum / YouTube
Ez persze önmagában még semmire sem garancia.
Rengeteg gyereket edzenek sokat, és rengeteg szülő követel sokat a sportoló gyerekétől.
Szoboszlai történetében inkább az érdekes, mire irányult ez a rengeteg munka.
Nem elsősorban az eredményre.
Hanem a technikára.
Nem az számított, hány góllal nyernek
A Főnixben a gyerekkori képzés középpontjában nem az állt, hogy egy utánpótláscsapat mindenáron megnyerje a hétvégi mérkőzését.
A technikai fejlődés fontosabb volt.
Labdaátvétel. Passz. Lövés. Fordulás. Labdavezetés.
Újra és újra – és ha már ment, egyre nagyobb tempóban.
Szoboszlai később az MTK-val összehasonlítva maga magyarázta el a különbséget: a Főnixben a technikai tudás kialakítására helyezték a hangsúlyt, míg az akadémiai közegben már sokkal több csapatszintű mozgással és taktikai elemmel találkozott.
A kettő természetesen nem zárja ki egymást.
Csak a sorrend érdekes.
Előbb legyen a játékos olyan viszonyban a labdával, hogy ne azzal kelljen foglalkoznia.
Utána jöhet minden más.
Mindig egy kicsit nehezebb feladat
Volt még egy visszatérő elv.
Dominik nem kizárólag a saját korosztályával edzett. Fiatalabbakkal is dolgozott, idősebbek közé is bekerült, és külön technikai foglalkozásokat kapott.
Így nem egyetlen megszokott tempóhoz és fizikai szinthez kellett alkalmazkodnia.
Amikor pedig a Főnix közege már kevés lett, jött az MTK, majd az egyre erősebb salzburgi edzéskörnyezet.
De ez már egy következő fejezet volt.
A technikai alapok addigra nagyrészt elkészültek.
Amit ma természetesnek látunk
Amikor Szoboszlai ma harminc méterről kapura lő, nagy tempónál egy érintéssel továbbteszi a labdát, vagy nyomás alatt úgy veszi át, hogy a következő mozdulatot már előkészítse vele, könnyű egyszerűen azt mondani:
tehetség.
És nyilván az is kellett hozzá.
Szoboszlai Zsolt maga is arról beszélt, hogy fia már nagyon fiatalon kiemelkedett technikai képességeivel és játékintelligenciájával.
De a tehetség önmagában nem magyarázza meg az üres palackokat a lakásban.
A golflabdákat a kézben.
A palánkos kispályát.
A csapatedzés utáni különórákat.
Vagy azt a rengeteg ismétlést, amelyből végül kialakulhatott az a technikai biztonság, amelyet felnőttként már a legmagasabb szinten is használ.
Egy későbbi portréban már a befutott Szoboszlai mesélt arról, honnan indult, hogyan dolgozott, és hová szeretne eljutni.
Videó: 433 / YouTube
A Főnix Gold-időszak ezért több egyszerű gyerekkori érdekességnél.
Évekkel később már nem műanyag palackok között vezette a labdát, hanem Premier League-védők között.
A lépték teljesen más lett.
Az alapelv azonban nem nagyon változott: egy érintéssel se legyen több a szükségesnél, és egy hiba se maradjon kijavítatlanul.
A tehetség megvolt.
A Főnixben pedig nagyon korán elkezdtek dolgozni rajta.
